Príma-díjas Dr. Dinya László
A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Heves megyei szervezete szombaton tartotta az éves megyei Prima-díjátadót. A gálaesten Magyar Tudomány kategóriában az Eszterházy Károly Egyetem Gyöngyösi Károly Róbert Campusának professor emeritusa, dr. Dinya László vehetett át Príma-díjat.
Számos díjjal ismerték már el munkásságát, emellett hat hazai és három külföldi egyetem is díszpolgárának választotta. Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy Príma-díjra jelölték?
Nem ismeretlen érzés, egyszer 2014 környékén már felterjesztettek, de akkor nem lettem díjazott. Idén novemberben kérdezték meg, hogy hozzájárulok-e ahhoz, hogy ismét Príma-díjra jelöljenek tudományos kategóriában. Igent mondtam. Számomra már maga a jelölés is egy nagyon nagy megtiszteltetés, mert azt jelenti, hogy elismerésre méltónak tartják a munkásságomat. Az, hogy végül kik kapják meg a Príma-díjat, a jelöltek számára is titokban marad a legutolsó pillanatig. Természetesen nagyon jól esett, amikor meghallottam a nevemet és átvehettem az elismerést.
A díjátadón is elmondtam, több alkalommal lett volna lehetőségem arra, hogy elhagyjam az oktatói pályát és az országot. Dolgoztam 4 évet a minisztériumban felsőoktatásért felelős államtitkárként, tárgyaltam a Világbankkal egy 300 millió dolláros felsőoktatásfejlesztési hitelről, ennek a kapcsolatnak a nyomán pedig lehetőséget kaptam volna arra is, hogy Washingtonban dolgozzak. Megköszöntem a felkérést és azt válaszoltam, hogy kalandvágyból itthon maradok. Most visszatekintve úgy érzem, hogy jól döntöttem.
Az élethosszig tartó tanulás mintapéldája, mert amellett, hogy több mint 700 magyar és angol nyelvű publikáció köthető a nevéhez, folyamatosan képezte magát itthon és külföldön egyaránt.
Nagyon széles az érdeklődési köröm, a humán és a reál tudományok is érdekelnek. Ez a pályám során is megmutatkozott. Érettségi előtt még magyar–német szakos tanár szerettem volna lenni, ám az utolsó pillanatban mégis gépészmérnöknek jelenkezem. Pillanatnyilag több fantáziát láttam benne, mint a tanári pályában. Mikor végeztem, elmentem ökonómiát és vállalati gazdaságtant tanítani a felsőoktatásba. Így lettem mérnökből közgazdász, és mégis tanár. Gépészmérnökként pedig egy percet sem dolgoztam.
Már a pályám elején nagyon érdekelt a számítástechnika. Abban az időben még gyerekcipőben járt az informatika, de azt tisztán láttam, hogy az ökonómiában, a gazdaságtanban és az üzemszervezésben nagyon nagy szerepe lesz ennek a tudományterületnek.
A rendszerváltáskor belekóstoltam a politikába, foglalkoztam a minisztériumban felősoktatással, különböző testületekbe kerültem mint vezető, vagy elnökségi tag. A felsőoktatási reformok a szívem csücskévé váltak. Én voltam például a Magyar Bologna Bizottság alapító elnöke és képviselhettem Magyarországot a Nemzetközi Bologna Bizottságban is, ami azzal foglalkozott, hogy meghonosítsuk a többciklusú felsőoktatást Európa szerte.
Az 1990-es évek elején ismerkedtem meg a nálunk még újnak számító marketinggel és a menedzsmenttel. Üzleti tudományokkal kezdtem el foglalkozni és azóta is ez az egyik fő területem. Ezt követően elkezdett érdekelni a fenntartható energiagazdálkodás és a fenntartható fejlődés. Mióta megszülettek az unokáim, miattuk is érdekel bolygónk jövője.
Ezek azok a témakörök, amikben kutatok, publikálok és oktatok. 46 éves pályám során körülbelül 40 tantárgyat tanítottam. Szerintem ez tartja az embert mentálisan frissen.
Számos országban meghívott előadó, vendégoktató. Van különbség a hazai és a külföldi felsőoktatás között oktatóként? Másként kell például kommunikálni a hallgatókkal a kulturális különbségek miatt a különféle földrészeken?
Az elmúlt években jelentősen megnőtt Magyarországon is külföldi hallgatók száma. Azt tapasztalom, hogy azok, akik Magyarországra jönnek tanulni, jóval céltudatosabbak, mint sok magyar hallgató. Ez nem meglepő, hiszen ha belegondolunk, nem kis áldozatot hoznak azzal, hogy évekre maguk mögött hagyják a családjukat, barátaikat és idegen országba költöznek azért, hogy tanulhassanak. Viszont tisztában vannak azzal, hogy a befektetett energiájuk meg fog térülni.
Annak, hogy az embert oktatóként egy külföldi egyetemen elfogadják, szerintem három titka van. Az egyik a szaktudás, a másik az oktatás során használt nyelv, esetemben az angol magas szintű ismerete és az, hogy az illető nyitott legyen és be tudjon illeszkedni az adott ország rendszerébe.
Van olyan külföldi ország, ahova a többinél is szívesebben jár oktatni?
Írország a szívem csücske, talán azért, mert ez volt az első „szerelem”. Amikor a rendszerváltás után lehetőség nyílt arra, hogy projektek kapcsán külföldre utazzunk, Dublin volt az első célpont. Egy fantasztikus világ, ami egyébként sokban hasonlít Magyarországhoz. Emellett többek között hosszabb ideig dolgoztam Szöulban, Buffaloban és Moszkvában is.
Hallgatóktól is kapott elismerést. Három különböző intézményben lett az „Év tanára”, a „Legjobb tanár”, illetve a „Magister Optimus” címet is nyerte a diákok titkos szavazatai alapján. Mi a titok? Mitől lesz kiemelkedően jó egy oktató?
A hallgatók megérzik, ha az ember szereti az általa tanított tárgyat. A lelkesedés átragad rájuk és motiválja őket, ha azt látják, hogy oktatójuk elkötelezett. Azok a kedvenc területeim, ahol nem ugyanazt kell elmondanom évről évre. Borzasztóan unalmas, ha az ember 20 éven keresztül csak ugyanarról beszélhet. A menedzsmentben, a marketingben, vagy a fenntarthatóságban évente változik a tananyag kb. 30%-a. Naprakésznek kell lenni, tehát nekem is folyamatosan képeznem kell magamat, meg kell ismernem a legújabb szakirodalmakat, irányzatokat. A hallgatóknak igyekszem az érdekes dolgokról és a jövőről beszélni. Taníthatnám nekik azt is, hogy hogyan alakult ki a menedzsment, de őket nem ez érdekli elsősorban, hanem az, hogy ha végeznek, mit tudnak kezdeni a megszerzett tudással. Mindig arra ösztönzöm a fiatalokat, hogy nézzenek előre. Szoktam nekik beszélni például arról, hogy előreláthatólag mik lesznek 2025-30 táján a legnépszerűbb szakmák. Érdekes, hogy sok ezek közül még nem is létezik.
46 tanév után professor emeritus címmel nyugdíjba vonul. Egy ilyen aktív pálya után az ember képes arra, hogy könyvet olvasva, kertészkedve, az unokák társaságában töltse a napjait?
Úgy gondolom, hogy 4 fázisa van a felsőoktatásban dolgozó oktatók pályájának. Az első az ifjú titán, aki még meg akarja váltani a világot. A második a nagyfőnök időszak, vagyis a vezetői megbízatások ideje. Ezen a pályán előbb-utóbb a megfelelő tudományos minősítés megszerzésével mindenkiből főnök lesz. A harmadik a nagy öreg státusz, ahova koránál és tapasztalatánál fogva kerül be az ember. Ezt követően lép be az ember a negyedik, a kisöreg fázisba. Ő az, aki lógatja a lábát, a kiskerttel foglalkozik, és az unokákkal van. A professor emeritus titulus arra jó, hogy az embernek eszébe se jusson a negyedik szakaszba lépni. A tudományos tevékenység mindig is az életem meghatározó része volt, ezért folytatom azt, amit az elmúlt évtizedekben elkezdtem. Kutatok az általam érdekesnek tartott területeken és igyekszem a lehető legérdekesebben átadni a fiataloknak az általam megszerzett tudást. Emellett arra törekszem, hogy a lehető legtöbb minőségi időt tölthessek az unokáimmal és a családommal.
szöveg: Nagy Réka
fotók: Berán Dániel